Az angol ábécé és hiányosságai/The English alphabet and its shortcomings

Source: By Nikostrat (Sh.wiki) [GFDL 1.2], via Wikimedia Commons

Ezen a héten az angol ábécével, és főleg annak hiányosságaival fogok foglalkozni. Ezek közül hármat fogok kiemelni, amiből kettő valószínűleg mindig is probléma volt, egy pedig az idők folyamán vált azzá.

This week I'm going to discuss the English alphabet and its shortcomings in particular. I'm going to highlight three of them, of which two has most probably always been a problem, and one that has only become a problem with time.

Az angol ábécé  a latin írásból alakult ki, a latin ábécé egyik változata. A latin írást már az angol nyelv óangol korának egy részében is használták: az óangol nyelv beszélői, az angolszászok számára keresztény hittérítők hozták el. Azonban az az angol ábécé nem egyezett meg azzal az ábécével, amit ma is ismerünk. Például egyes hangokat a régi rúnaírásuknak megfelelő betűkkel jelöltek (a legismertebb a think szó első hangját jelölő thorn <þ>). Az angol ábécé mai formáját a franciáknak, pontosabban a normannoknak köszönhetjük: miután 1066-ban megszállták Angliát (ld. hastingsi csata), és a királyi udvar szinte teljes egészében normann lett, az ő befolyásuk átalakította az ábécét, így kihaltak a latin ábécének idegen betűk, és a betűk mai nevei is a francia hatás eredményei, hiszen sokáig az angol nyelvet kiszorította a francia normann változata, vagyis természetes volt, hogy a betűknek francia nevük legyen. Alább meghallgatható az angol ábécé sztenderd brit kiejtéssel, pontosabban annak is egy "puccosabb" változatával, ami a Received Pronunciation ("elfogadott kiejtés", röviden RP) nevet viseli. Alatta egy táblázatban összefoglalom, hogy a BBC milyen átírást javasol a betűkhöz, a magyar helyesírás hogy közelítené meg, illetve, hogy a nemzetközi fonetikai ábécé (International Phonetic Alphabet, IPA) mely betűi felelnek meg az angol ábécé egyes betűinek,

The English alphabet originates from the Latin alphabet: it is a variant. The Latin alphabet was in use already in a part of the Old English period of the history of the English language: it was the Christian missionaries that brought it to the speakers of Old English, the Anglo-Saxons. However, that version of the English alphabet was not identical to the alphabet that we know today. For instance, certain sounds were marked with letters from the old runes (the most widely known one is the letter used to mark the first sound of the word think, the thorn <þ>). The form that the English alphabet has today is thanks to the French, or, more precisely, the Normans: after the 1066 Norman Conquest (see also Battle of Hastings), most of the court and the government has become Norman, and their influence transformed the alphabet, so that the letters alien to the Latin alphabet went extinct. In addition, the name of the letters are also due to French influence, since for a long time, the Norman version of French superseded English. It was only natural then that letters would have French names. Below you can listen to the English alphabet in a standard British English pronunciation, or, more precisely, in a "posh" version of it, which is called Received Pronunciation (RP in short, so called because it was the pronunciation that was the accepted one to use in a formal setting, for example, for newsreaders on TV). Under the recording, there is a table giving a transcription of the letters as advised by the BBC, an approximation using Hungarian orthography mainly for fun and a corresponding letter of the International Phonetic alphabet (IPA).

By Obsweant (Own work) [CC BY-SA 3.0 (http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0)], via Wikimedia Commons

Betű/Letter	BBC	Magyar/Hungarian	IPA
A	ay	éj	/eɪ/
B	bee	bí	/bi:/
C	see	szí	/si:/
D	dee	dí	/di:/
E	ee	í	/i:/
F	ef	ef	/ef/
G	jee	dzsí	/dʒi:/
H	aytch	éjcs	/eɪtʃ/
I	igh	áj	/aɪ/
J	jay	dzséj	/dʒeɪ/
K	kay	kéj	/keɪ/
L	el	el	/el/
M	em	em	/em/
N	en	en	/en/
O	oh	ou vagy öu (egy hangként ejtve - ld kettőshangzó)	/əʊ/
P	pee	pí	/pi:/
Q	kyoo	kjú	/kju:/
R	aa(r) r csak akkor ejtendő, ha utána magánhangzó jön/only pronounce r, if there is a vowel after it	á(r)	/ɑ:(r)/
S	es	esz	/es/
T	tee	tí	/ti:/
U	yoo	jú	/ju:/
V	vee	ví	/vi:/
W ("Double U")	DUB-uhl yoo, wuh	dáböl jú, nincs megfelelő (u/v is előfordul)	/ˈdʌbəl ju:/, /wə/
X	eks	eksz	/eks/
Y	wigh	váj/uáj	/waɪ/
Z	zed	zed	/zed/

Mint említettem a poszt bevezetőjében, az angol ábécének van három alapvető hiányossága, amire mindenképp érdemes felhíni a figyelmet. Bár mindhárom hiányosság bizonyára feltűnt a figyelmes olvasóknak, az angolul jól tudó olvasókról nem is beszélve, érdemesnek tartom ezeket itt kifejteni. Az első dolog, ami talán feltűnhet valakinek a fenti táblázatból, valószínű, hogy a rövid magánhangzók (a, e, i, o, u,) hiánya (persze lehet, hogy nem ez az első, hanem az, hogy néhány betű hangértéke nem az, mint amit a latinbetűs írásoktól megszoktunk, de én akkor is ezt veszem elsőnek :)). Ennek az lehet az oka, ami egyébként az angol helyesírás legtöbb hiányosságának az oka, hogy a 14. századtól kezdve a hosszú magánhangzók egy jelentős változáson mentek kereszül. Ennek a jelenségnek a nagy magánhangzócsúszás a neve. Erre a jelenségre majd a harmadik pontban visszatérek, most egyelőre annyi elég, hogy a 14. század előtt a rövid és a hosszú magánhangzók kiejtése eléggé hasonló lehetett ahhoz, hogy ne legyen szükség a külön jelölésre. Azonban míg a hosszú magánhangzók mind részt vettek a nagy magánhangzócsúszásban, a rövid magánhangzók többé-kevésbé megőrizték kiejtésüket (a rövid a hang, ami pl. a cat szóban szerepel, egy független változás miatt a sztenderd brit kiejtésben nyílt e hangértékű - Észak-Angliában viszont még mindig az a rövid á, amit a magyarban az idegen szavakban ejtünk). Természetesen ebből adódóan ma már elég jelentősek lehetnek a különbségek, de a 15. század óta nem változott sokat a helyesírás, úgyhogy a kiejtés változását nem tudja követni, ezért a rövid magánhangzók még mindig nem szerepelnek az ábécében. Azért érdekességként megjegyzem, hogy a rövid magánhangzók mely hosszú magánhangzóknak felelnek meg: Rövid a (Kat) - Hosszú a (Kate) - A Rövid e (met) - Hosszú e (meet) - E Rövid i (fit) - Hosszú i (fight) - I Rövid o (not) - Hosszú o (note) - O Rövid u (but) - Hosszú u (boot) - U/OO (az OO nem szerepel az ábécében, de az U-val jelölt "jú" nem a rövid u hosszú megfelelője) A második hiányosság, amit kiemelnék, az a digráfok hiánya (kétjegyű betűk - mint a magyarban az ny). Az angol ábécé egyszerűen nem tartalmazza a digráfokat, pedig sok van belőlük (pl. az sh jelöli a magyar s betű értékenek megfelelő hangot, a  ch a cs megfelelője, stb., és külön említést érdemel a talán legidegesítőbb példa, a th: ez jelöli a thin és a that első hangját is). A magyar helyesírás jelöli a digráfokat, még azokat is, amelyeknek van másik megfelelője már az ábécében, pl. az ly is szerepel az ábécében, pedig ugyanazt a hangot jelöli, mint a j. Elég sok digráf az angolban olyan, mint az ly abból a szempontból, hogy van más megfelelője az ábécében (ly-j, az angolban ilyen az oa-o, ee-ea-e, ew-eu-u stb.) Mivel a magyarban csak egy "felesleges" digráf található, nem okoz gondot a jelölése az ábécében, de sok ilyen digráf túlságosan sok ismétlődést okozna, mert pl. ugyanarra a hangra ott lenne az ábécében az e, az ee, és az ea is, és több más ilyen példa is található. Úgy tűnik tehát, hogy mivel sok az ilyen rendhagyó digráf az angol írásban, és van olyan hang, aminek három betű is megfelelne, ha bekerült volna az ábécébe, ezért egyiket sem vették bele, azt a néhányat, ami meg szabályos, úgyis megjegyzi mindenki, amikor előkerül az írástanulás során. Nem ez az ideális helyzet, de át kellene alakítani a helyesírást ahhoz, hogy a helyzet rendeződjön. Végül az utolsó hiányosság, amit említeni fogok, az az, amire már korábban is utaltam: a hosszú magánhangzók (tehát az ábécében szereplő magánhangzók) egyáltalán nem a latin ábécé hangértékeivel rendelkeznek. Ennek a magyarázata a már említett nagy magánhangzócsúszás, ami nem azért nagy, mert a "nagy magánhanzókkal" történt volna valami (ilyenek nincsenek is), hanem talán azért, mert a változás olyan nagy mértékű volt. Az összes hosszú magánhangzó eltolódott ugyanis, és az A eredetileg igenis á volt, az E é (és hosszú e, a kettő között volt különbség, ám ez elveszett), az I í, az O ó (ebből is két változat volt, a másik változat nyíltabb ó volt, legyen a betű OU. Az első változat mai értéke az U betűével egyezik meg, az utóbbi lett a mai O betű értéke). Az U helyzete különleges: az ábécében nem a középkori hosszú ú-t jelölte, hanem egy kettőshangzót, ami j+u volt. A hosszú ú hang jelölésére az OU digráf szolgált. Lehetséges, hogy a francia ü hangot jelölő u betű miatt vezették be, amit az angolok júnak ejtettek, amire azért gondolok, mert az angol ábécének francia nevei vannak (ld. H - az angolban /aytch/, a franciában /aʃ/), és a modern angol helyesírásra nagy hatással voltak a normannok, de ez csak spekuláció. A helyesírás a 15-16. század környékén megrögzült, ezért az az akkori kiejtést tükrözi, még akkor is, ha a hosszú magánhangzók kiejtése teljesen más. Ezzel sajnos nem lehet mit csinálni, és azért is vettem utolsónak a hiányosságok listáján, mert szerintem ez a legkevésbé zavaró, hiszen egy betű és egy hang kapcsolata egyébként sem magától értetődő (az A semmivel sem jelöli természetesebben az á hangot, mint az éj kettőshangzót). Mint azt láttuk, az angol ábécé ismerete sajnos nem elég ahhoz, hogy valaki meg tudjon tanulni írni. Az ábécé nem tartalmazza az összes hangot, ami a nyelvben a jelentéshez hozzájárul, mert a rövid magánhangzók és egyes digráffal jelölt hangok hiányoznak belőle. Befejezésképp levonhatjuk azt a következtetést, hogy egyrészt az ábécé kibővítésére, másrészt a felesleges digráfok eltörlésére lenne szükség.

As I have already mentioned in the introduction to this post, the English alphabet has three major shortcomings that are definitely worth a mention. Although all three of them surely didn't escape the attentive readers' notice let alone those who speak English well (such as those who are currently reading the post in English), I find it worthwile to elaborate on them here. The first thing that someone might notice in the table above is likely to be the absence of the short vowels (a, e, i, o, u - of course, it also might not be the first thing: it could be that the sound value of some letters are not the same as we would expect from something derived from the Latin alphabet, but I still count this as the first thing :)) The reason for this could be, as it usually is with shortcomings of English orthography, that from the 14th century onward the long vowels underwent a major change. This phenomenon is called the Great Vowel Shift. I will return to this phenomenon in the third point, now, it will suffice to say that before the 14th century the pronunciation of short and long vowels were close enough not to warrant a separate "entry" in the alphabet. However, while long vowels all underwent the Great Vowel Shift, the short vowels more or less kept their original pronunciation (the short a sound in cat has a different pronunciation in standard British English due to an independent process - it is pronounced as a more open e sound there, although it did keep its original value in Northern England). Obviously due to that there are significant differences today, but since the orthography of English has not changed much since about the 15th century, it cannot keep up with the pronunciation, which is why short vowels are still not in the alphabet. I will note for curiosity's sake which short vowels correspond to which long ones: Short a (Kat) - Long a (Kate) - A Short e (met) - Long e (meet) - E Short i (fit) - Long i (fight) - I Short o (not) - Long o (note) - O Short u (but) - Long u (boot) - U/OO (OO is not in the alphabet, but the sound value of U - "yoo" in the BBC transcription system - is not the long counterpart of the short u sound) The second shortcoming I'd like to discuss is the lack of digraphs (these are letter pairs that represent a single sound - for example, sh in shell is a digraph). The English alphabet simply does not have digraphs, even though there are a lot in English writing (e.g. sh in shell, ch in champion, etc., and, special mention has to go to th, the most annoying example: it represents the first sound in thin and that all by itself). Some alphabets that have digraphs such as Hungarian have them in the alphabet even if there is already another letter in the alphabet for that sound. For example, ly marks the first sound in you, but so does j in that alphabet, and the digraph is less frequent than j. There are plenty of digraphs in English that are like ly in that they also have different alternatives (oa-o, ee-ea-e, ew-eu-u, etc.). Hungarian has only one "superfluous" digraph in the alphabet, so its inclusion does not cause much of a problem, but too much of such digraphs would cause too much redundancy, because, for example, there would be the letters e, ee, and ea in the alphabet for one sound in the case of English, and several such examples could be found. It would seem that as there are many such irregular digraphs in English writing, and some sounds would correspond to three separate letters if they were in the alphabet, no digraphs were included, and the few that does have a unique value will be learnt when they come up during learning to write. This isn't the ideal state of affairs, but a reform of English orthography would be required to make things right. Finally, the last shortcoming I will mention is one that I have already hinted at: the long vowels (which are all the vowels in the alphabet) do not have the usual sound values of the Latin alphabet at all. The explanation of this is the Great Vowel Shift mentioned already, which is not Great because it has anything to do with "Great Vowels" (there's no such thing), but probably because the change was of such great magnitude. All the long vowels shifted, you see, and originally A was indeed long a as in father, E long e as in the first part of the diphthong in mate (there was also a more traditional long e, too, as in, say the e in met for longer than you usually do and you get meat, but the difference is lost), I long i as in meet, O long o as in court (this also had two values, a more open and a more closed value, let's call them O and OU. The first corresponded to the O of today - stone -, the latter, to the value of U without the first sound of you - without the yod as it is usually called). U is a special case: it never marked the Mediaeval long u sound, it marked a diphthong, j+u. The long u sound was represented by the digraph OU. It is possible that U was introduced as a letter representing the French u sound as in lune, which the English pronounced as yoo. I'm claiming this because the English alphabet has French names (cf. H - in English /aytch/, in French it is pronounced /aʃ/), and the Normans had a huge influence in what became the orthography of modern English, but it is only speculation. The orthography of English was standardised around the 15-16th century, which is why it reflects the pronunciation of that time even if the pronunciation of long vowels is completely different today. There is nothing we can do about it, and I have dealt with this issue last because I believe this is the least irritating one. The relationship of a letter and a sound is not self-evident after all (the letter A is not naturally the father-vowel any more than it is the mate-diphthong). As we have seen, knowledge of the English alphabet is not enough for someone to be able to learn to write. The alphabet just does not contain all the sounds that contribute to meaning in the language, because the short vowels and the digraphs are missing. We can draw the final conclusion that it is necessary to add letters to the alphabet and, on the other hand, leave behind some superfluous digraphs.